Kedves Naplóm!
Ma rájöttem, hogy egyáltalán nem szeretem a szívet. Erre legjobb barátnőm, Elle ébresztett rá. Az egész úgy kezdődött, hogy sétáltunk a Temze partján és épp a vacsoránkkal végeztünk. Elle szereti azt a helyet, mert olyan elhagyatott és senki se jár arra. Amikor éppen a szív résznél tartottam, hogy most az egyszer megkóstolom azt, hátha megértem ő miért szereti annyira...
–Kóstold meg, Jenny, kérlek! -esedezett. –Tudod, hogy mennyire szeretem és a legjobb barik dolga, hogy megosszák egymással az élvezetet. Ezt nem hagyhatod ki! Naaa... kérlek!
–Na jól van! De csak hogy tudd, érted teszem -adtam meg magam BFF-em csábításának.
–Köszönöm, köszönöm, köszönöm!!! -ugrált körül Elle és annyira szorította a nyakam, amennyire csak tudta. Ő már csak ilyen...–Milyen kár, hogy csak havonta egyszer van kijárásunk a koleszből. Pedig egy kis lányos kiruccanás mindig jól jön, főleg egy ilyen vacsival körítve. –Áradozott a mai délutánról és persze a számára felejthetetlen vacsoráról.
Hát... fogalmazzuk úgy, hogy majdnem kidobtam a taccsot, hála a mesés kajának, de Elle miatt visszafogtam magam. A szaga azonban bekúszott elmémben...olyan büdös és vérfagyasztó...blah!
Visszatérve a koleszhez. Mi egy bentlakásos suliba járunk, a Children Of The Darkness-be. Elég elcsépelt, A Sötétség Gyermekei, de mit tegyek? Ezek vagyunk mi! Ebbe a suliba csak a magunkfajták járnak. Na, vajon mik vagyunk? Könnyű lecsekkolni, hogy vámpírok.
A szüleim is azok voltak, mielőtt elvitte őket a Nagy Londoni Tűz. Ezt a napot csak így emlegetjük... Sok fajtársunk meghalt ott, köztük a szüleim és a bátyám, Nick. Engem nem engedtek oda segíteni, így maradtam életben...
Ezek után találkoztam Elle-lel, aki akkor már az intézet tanulója volt. Ő vitt oda engem is és azóta legjobb barátok vagyunk. Ennek már több, mint... mennyi is? Háromszázötven-négyszáz éve? Próbálok nem a múlttal foglalkozni, de ez néha elég nehéz...
Akik úgy születtek –igen, a vámpírok képesek szaporodni, bár ezt sok értelmetlen és elvileg "vámpírokról" szóló könyv megcáfolja–, mint én vagy Nick, azok megállnak a fejlődésükben tizennyolc éves koruk körül. Én külső szemlélőnek tizenhétnek tűnök. Amúgy háromszázötvennyolc éves vagyok, de ez a vámpíroknál körülbelül egyenlő a csecsemővel. Elle a négyszázhuszonkilenc októberben tölti be. Ki kell találnom valamit...
–Lassan vissza kéne indulni, mert nincs annyira közel a suli. –Rázott ki a gondolatmenetem közül barátnőm egy szempillantás alatt.
–Csak még egy picit had gyönyörködjek a felkelő napban -kérlelem.
–Ugye tudod, hogy ilyenkor már nem kéne itt lennünk?
–Persze, de olyan ritkán látom...–Mert a suliban nincs napfelkelte. Nem tudom, hogy a manóba csinálják, de ott sosincs. Pedig a családommal minden reggel néztük, amikor még nem tudtam a többi vámpír létezéséről.
–Jó, de csak egy perc. Szigorúan egy!
Nem tudom, hogy miért ilyen most velem, pedig általában ő a szabályszegő típus.
–Jó, menjünk, ha ennyire félsz –motyogom.
–Kikérem magamnak, nem félek!
–Bocsáss meg! Csak tudod, a családomra emlékeztet...
–Jaj, gyere ide! Ne sírj –ölel magához.
Nem tudom, hogy miért, de hirtelen előtört belőlem egy csapatnyi könny, pedig nem vagyok egy sírós típus. Mondjuk, egy kicsit romantikus jellegű vagyok, de az teljesen más.
–Na jó! Most már tényleg mennünk kéne –szipogtam a fülébe.
–Egyet értek!
És már indultunk is végig a Temze mentén.
–Izgulsz már? –kérdezte hirtelen Elle. Gondolom figyelem elterelésnek szánta a témát. Egyből leesett, hogy mire gondol...az új tanévre.
–Annyira nem. Kéne?
–Végzősök leszünk! Mármint a VHS-ben!
VHS, nem más, mint a Vampire Hight School. Tehát a gimi, de természetesen vannak lakások azoknak, akiknek meghaltak a szüleik, esetleg nem akarnak visszamenni hozzájuk. Egy részünk a dombon túli birtokra kerültek, ahova eddig mi még nem léphettünk be. Nem tudjuk, hogy mi lehet ott, de elvileg veszélyes. Az ott lévő házak közül most a miénk lesz az egyik. Osztozunk még a szobán két sráccal is –Elle barátjával– Nate-el, és Valentine-nal, aki a másik srác legjobb haverja.
Itt a legtöbb gimis sztoriban az jönne, hogy én akkor vele fogok összejönni. Francokat! Sosem jöttem ki igazán azzal a sráccal, szóval itt megszakad a hasonlóság a filmek, könyvek között.
Igazából régen –de csak régen–, szerelmes voltam Nate-be, de aztán megtudtam, hogy Elle halálosan bele van esve. Ezt azonban neki sosem mondtam el, és nem is terveztem, szóval Kedves Naplóm, ez maradjon a mi kis titkunk.
Nate amúgy nagyon kedves és nagyon jó arc, életvidám szöszi focista –nem is értem mi tetszett rajta, nem csípem a szőke fiúkat–, azonban elég izmos. Igen, ez a három "nagyon". És így is kell elképzelni őt. A focicsapat vezéregyénisége, ő tartja össze a csapatot. És természetesen minden vámpír csaj teljesen bele van habarodva. De szerencsére Nate-nek van annyi esze, hogy nem foglalkozik velük. Egyrészt, mert még a vak is látja, hogy nagyon-nagyon szerelmes barátnőmbe, másrészt kapna tőlem, hogyha megbántja Elle-t.
Igazából mindenki szerintem összeillenek. Elle is nagyon aranyos és kedves, majdnem azt mondanám, hogy hippi, hogyha nem tudnám, hogy vámpírok azok képtelenek erre. Mindenki szereti, mert őt igazából nem lehet utálni. Hosszú szőke haja és kék, már-már majdnem szürke szeme van. Ez sok fiú ideálja, bár őt csak Nate érdekli.
És hát, itt vagyok én... Akinek egyhangú barna haja és zöld szeme van. Szerintem nem illik össze a kettő, valamit a szüleim nagyon elronthattak...Oké, ez bizarrul hangzott...Persze, ha ezzel jövök, Elle mindig tudja, hogy kell helyretenni az egómat.
Viszont eközben az önkritikus gondolatmenet közepette megérkeztünk a suli kapujához.
Végigmentünk a folyosón egyenesen az ebédlőbe, ahol hosszú asztalok sorakoztak és már mindenki "várt" ránk. Hatásos belépő, kettő pont nulla...
Megnéztem, hogy mit tálaltak fel a ma esti vacsorához és észrevettem minden asztalon két tál emberi szívet. Na, most már aztán tényleg felfordult a gyomrom és ott helyben visszajött, amit aznap elfogyasztottam...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése