2014. szeptember 5., péntek

Szülinapom folytatása

Amikor megláttam a nyakláncot, úgy éreztem, hogy kihagy egy ütemet a szívem. A sírás is kerülgetett. De nem akartam Chuck előtt elsírni magam, igaz valószínűleg megértette volna...
-Köszönöm.-suttogtam neki.- Mióta hordod ezt magadnál?
-Egy ideje...-vallja be.
Nem tudom, mi vezérelt, de hirtelen a nyakába borultam, amitől elállt a szava.
-Bocsi...-kértem elnézést rögtön, hogy feleszméltem a helyzetből.
-Semmi baj, tudom mit érzel most. Emlékszel, amikor meséltem neked Liz-ről?
Bólogattam.
-Én is elmenekültem utána. Nem bírtam a bűntudattal.
Beszélgetés közben elkezdünk sétálni, az jót tesz.
Csak haladunk egymás mellett, de még ettől is a szívem a torkomban kalapál, és arra vágyik, hogy esetleg megfogja a kezem...
-Én is így vagyok vele...Számtalanszor eszembe jut Elle és az az érzésem, hogy milyen tehetetlen vagyok és voltam azon az estén és...-ekkor előtört az, amit az előbb meg akartam akadályozni, hogy Chuck úgy lásson. Sírva.
-Ne sírj!-kérlelt és erősen magához ölelt.
Én meg csak szívtam be az illatát és azt jól az agyamba eltárolni, hogy ha szükségem van erre az emlékre, csak vissza kelljen gondolni rá.
-Minden rendben van, itt vagyok neked.- próbált megnyugtatni.- Sss, semmi baj...
Kezdtem megnyugodni. Úgy éreztem, hogyha itt van mellettem, biztonságban vagyok.
-Teljesen normális, ha sírsz, hiszen a legjobb barátnőd volt már évszázadok óta.- mondta és nyomott egy csókot a homlokomra.
Megnyugodtam. Akkor nem néz egy sebezhető sírós ringyónak.
-Köszi.-mosolygok rá, megnyugvásképp, hogy jól vagyok.
Letörölte a hüvelykujjával az utolsó könnyeket amik az arcomon ragadtak és nyomott hagytak maguk után.
-Minden rendben van. Itt vagyok neked, és sose foglak elhagyni.- mondta és egy kicsit eltolt magától, de csak annyira, hogy a szemembe nézhessen azokkal a csillogó zöld szemeivel és megfogta a két kezem.
-Ígéred?-kérdeztem.
-Ígérem.
A filmekben általában ilyenkor szoktak lenni a csókjelenetek, ezért közelebb hajoltam és láttam, hogy ő is ugyanezt csinálja.
A szívem a torkomban dobogott, annyira hangosan, hogy biztos vagyok benne, az egész ország hallotta.
De hirtelen elhúzódott...
-És mi lesz a barátoddal?-kérdezte.
Megállt bennem az ütő...Kire utalhat? Nincs is barátom!
-Nincs barátom.-jelentem ki.
-És mi van a táncoslábú szöszivel?
Ooo...Jace-re gondol. Csak nem tudom honnan gondolja, hogy a barátom.
-Ő sem a barátom.
-Pedig az a csók, nem tűnt túl csak barátinak...
Látta.
De nem volt ott senki. Vagy csak én nem vettem észre őt. Ezek szerint ez történt.
Nem tudtam erre mit válaszolni. Ledöbbentem.
-Sajnálom, ezt nem kellett volna. Felejtsük el.
-Oké.
Újabb csönd. Ezt végül én törtem meg.
-Nate-ről tudsz valamit? Tud Elle-ről?
-Nem találkoztam velük. Láttam őt az ablakotoknál beragadni, ezért a segítségére siettem kiszabadítani őt a lángokból. Gondolom Elle-ért ment. Téged is láttalak elsuhanni a tetőn, utánad mentem volna, de választanom kellett, hogy segítek Nate-nek kijutni vagy veled elmenekülök. Sajnálom. Segítenem kellett neki.- mondta.
Utánam akart jönni. Milyen aranyos.
Ez a gondolat melegséggel töltött el, még akkor is ha nem tette meg. Tudom, hogy Nate-nek nagyobb szüksége volt Chuck-ra, mint nekem.
Így ő megmentette az életét.
-Így volt helyes.-biztattam.
-De neked is szükséged lett volna rám...-szomorodott el.
Ránéztem. Két kezembe fogtam az övéit és válaszoltam.
-Most itt vagy, és ez a lényeg.
Közelebb húzódtam hozzá és ő nem távolodott. Mikor olyan közel értem hozzá, hogy éreztem a leheletét, de végül nem csókoltam meg. Nem akarom elsietni. Itt van az örökkévalóság, hogy együtt legyünk. Így csak egy puszit adtam az enyhén pirospozsgás arcára.
-És köszi, hogy itt vagy.
-Ez a dolgom.-mosolygott rám. Én meg nevettem egyet rajta.- Verjünk tábort valahol. Elég sötét lett...Van sátram. Még jól jöhet. De csak egy.
-Nem baj.
Felvertük a sátrat, jó messze a vadászok táborától.
Már a hálózsák alatt voltam, amikor meghallom Chuck kérdését.
-Hé Jenny!
-Igen?
-Akkor mi van azzal a fegyverrel a fejedben? Megkaparinthatják?
-Amíg engem el nem kapnak addig nem.
-Nem engedem, hogy elkapjanak.
Ledöbbentem erre a mondatára, de ez nem rossz érzés szerűen.
-Köszi.- mondtam és egész biztos voltam benne, hogy kiült egy kis pír az arcomra, de a sötétben ez nem látszott szerencsémre.- De ezt majd holnap megbeszéljük. Késő van, aludjunk.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése